Mesterpedagógusi esetleírások 4.
Kedves Kolléga!
Mióta elkezdtük a Mesterpedagógusi esetleírások sorozatunkat, új tapasztalatokat szereztünk a honlap látogatottságáról. Nem lett kevesebb az olvasóink száma, de egészen megváltoztak az egyéb látogatottsági mutatók. Immár többen olvassák az írásokat hétköznap, mint szombaton és vasárnap. Hétvégén napközben folyamatosan 50-70 kolléga látogatja az oldalainkat (este már kevesebben), ugyanakkor a hétköznapokon élesen elkülönül keresettség szempontjából a délelőtt és a délután.
Reggelenként már hat óra előtt meghaladjuk a száz olvasót, majd ez a szám nyolc óráig 250-330 közöttire emelkedik, és egészen délután kettő óráig tartja a mintegy 150 fős átlagot. Ezt követően egészen estig visszaesik 15-30 követőre a létszám, majd egy rövid időre ismét felugrik ennek három-négyszeresére. Persze nekünk tulajdonképpen mindegy, hogy mikor, csak kövessenek.
Meggyőződésem, hogy a legtöbbet a megtörtént esetekből lehet okulni, az azokból levont következtetésekből lehet leginkább építkezni. Azért merem ezt kijelenteni, mert saját eddigi életutam is ezt példázza. Mindig figyeltem korábbi főnökeimet, később vezetőtársaimat, hogy egy-egy nehezebb helyzetben milyen döntéseket hoznak, és azoknak milyen következményei lettek. Legtöbbet ezekből a valós eseményekből és azok elemzéséből tanultam. Fontosak a különböző vezetéselméleti könyvek, de az életből nyert valós – akár elrettentő – példák mégis hasznosabbak.
A negyedik rész íróját személyesen is jól ismerem, magam kértem fel arra, hogy egy arra alkalmas tapasztalatát ossza meg a nagyközönséggel. Bevallom, meglepett a választása, mert oly sok kirendelése közül olyan esetet választott, amely eleinte belőle is idegenkedést váltott ki. Ugyanakkor tanulság mindannyiunk számára, minden helyzetben felfedezhetjük hivatásunk szépségeit, a közkinccsé teendő példát, a nemzedékéket segítő pedagógusi személyiséget.
Amennyiben Ön az olvasottakra reagálni szeretne vagy közzé kívánja tenni a saját minősítési és/vagy tanfelügyeleti eljárási tapasztalatát, változatlanul írhat nekünk az
This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.
címünkre. Továbbra is várjuk közzétételre szánt levelét. A beérkezett anyagokat szükség esetén szerkesztjük, de a megjelentettek esetében a tartalom lényegén semmiképpen nem változtatunk. Amire kiemelten ügyelünk: ne legyen konkrétan beazonosítható egyetlen személy és helyszín sem. Előre köszönöm megtisztelő bizalmát, és azt, hogy részt vállal a honlap tartalmának gazdagításában.
Remélem, a következő hónapokban is elgondolkodásra alkalmas írásokat jelentethetünk meg, és általuk segíthetjük az Ön szakmai épülését.
Községünk, közösségünk várja, visszavárja Önt!
Sonkád, 2018. január 15.
Üdvözlettel:
Iszák Tibor
polgármester
Kalandozások Meseországban
Mikor szakértő képzésre jelentkeztem, én is azok közé tartoztam, akik nem tudták biztosan, mi is vár rájuk. Hajtott a lelkesedés, a tudásvágy, hogy része legyek a nagy változásnak az oktatásban. A képzés során trénereim, csoporttársaim, mind azt erősítették bennem, hogy jó helyen vagyok. Sokat tanultam tőlük. Más rálátásom lett az addigi munkámra, az iskolára. Alig vártam az első megbízásokat, hogy „élesben” is kipróbáljam magam. Örültem annak, hogyan fogom majd hasznosítani a látottakat az óráimon, iskolámban.
Felső tagozatban tanító általános iskolai tanárként kicsit meghökkenve figyeltem, hogy sorozatosan óvodába osztottak be elnökként. Be kell vallanom: azon morfondíroztam, hogy nem sok iskolában hasznosítható ötletet fogok látni-hallani.
Gondosan készültem a minősítő eljárásra. Bár jól ismertem az útmutatót, úgy döntöttem a biztonság kedvéért elolvasom az óvodait is. Rá kellett jönnöm, hogy jól tettem, mert nem kevés különbség van a két dokumentumban, amire elnökként oda kellett figyelnem. A munka mellett egyre kíváncsibb lettem arra, hogy milyen az óvodai életet nem szülőként, hanem szakértőként látni.
És megtudtam.
Ez első portfólió szakmai életútja megijesztett, mert mindössze másfél oldal volt, amiben kevés indikátort találtam, és nem szerettem volna rögtön az elején túl szigorúnak lenni. A többi dokumentumot olvasva azt láttam, hogy a kolléganő csak magáról nem tud írni, de a gyerekekről, az óvónőkről, az óvodáról, a szülőkről annál többet. Egy hosszú és tartalmas életút bontakozott ki előttem. Majd egy másik és a következő... Nem tudom eldönteni, hogy minden óvónő ilyen jó, vagy nekem van szerencsém, hogy csak jókkal találkozom?
És a látogatások napja... A szakértőtársam, aki szakosként ismerős terepen járt, kinn várt az ovi előtt, hogy ne egyedül kelljen keresgélnem a megfelelő ajtókat. Mindenki barátságos, segítőkész és profi volt. A kolléganő természetesen izgult, de ez már nem látszott a gyerekek között, akik az első percekben még felénk pillantgattak, de aztán sokkal érdekesebbnek bizonyultak a játékok, színezők, mesék, énekek, mint az idegen nénik. A játék, nevetés mögött következetes munka, hozzáértés van. Hihetetlen feladat úgy tartani a tervezett időt, hogy közben a gyerekek játszanak, másik irányba indulnak, hamar kész vannak, vagy éppen lassan haladnak. És így is meg tudják csinálni! A végén mindig, mindenhol, minden a helyére került.
Szakértői munkám egyik csúcspontjaként éltem meg, amikor ahhoz a kolléganőhöz küldött a jószerencse, aki a gyermekem óvó nénije volt. Azt hittem, hogy ismerem a munkáját. Rá kellett jönnöm, hogy egészen más az, amit szülőként tapasztaltam, és egészen más, amit szakértőként láttam. Akkor az elfogultság rózsaszín fátylával a szememen, csak azt fogtam fel, hogy a kisfiam milyen ügyesen válaszol a kérdésekre, milyen szépen mondja a verset, mennyire jól érzi magát. Most azt is meg tudtam figyelni, hogy milyen komoly szakmai munka, milyen tudás, tapasztalat, mennyi emberség van a háttérben. Ügyes gyerekek (nagy része nagyon-nagyon hátrányos helyzetű), mosolygós óvó néni, segítőkész dajka, hozzáértő delegált. Minden olyan volt, ahogy megálmodja a minősítés minden szereplője, a pedagógus és a szakértők egyaránt. Távozáskor a szemem sarkából még láttam, ahogy a kolléganők nagy csokor virággal ugranak az óvó néni nyakába. (Ezt nem túl sok helyen teszik meg.)
Tanultam-e ezekből a minősítésekből? Nagyon sokat. Szeretetet, odafigyelést, törődést. A gyerekek, a kisgyerekkor mérhetetlen tiszteletét.
Mesterpedagógusi esetleírások 3.
Kedves Kolléga!
Először: sikeres és boldog 2018. évet kívánok mindenkinek, aki közvetlenül vagy közvetetten érintett a köznevelési közszolgálatban vagy általa.
Csak megerősíteni tudom, hogy a sorozatot több okból indítottuk el és visszük tovább. Már írtam, hogy ezzel is elő kívánjuk készíteni a Mesterpedagógusok IV. Sonkádi Szabadegyetemének egyes szakmai tartalmait. Szeretnénk továbbá erősíteni az egymástól tanulást. Be kell vallanom, hogy eddig nem volt olyan szakmai esemény, amelyből ne tanultam volna, legyen az örömteli, sikeres, illetve kudarcot jelentő, más hibája által tanulságos. Az esetleírások is ilyenek, azzal a különbséggel, hogy nem egyszeri személyes átélést jelentenek, hanem lehetőséget adnak a többszöri megismerésre és mind összetettebb elemzésre. Tulajdonképpen mindegy is, csak többek legyünk általa.
Meggyőződésem, hogy a legtöbbet a megtörtént esetekből lehet okulni, az azokból levont következtetésekből lehet leginkább építkezni. Lehetséges a „story-kat” magunkban feldolgozni és a környezetünkkel megvitatni. Lehetőséget kell biztosítani, hogy az érintett kör megismerjen bizonyos – szakmai – élethelyzeteket, és azokból okuljon, valamint felkészüljön, hogy hasonló szituációban vajon miként döntsön.
A harmadik rész íróját nem én kértem fel. Kollégánk kettő esetleírást juttatott el hozzánk, melyből az elsőt most megismertetem Önnel. A szövegben nem hajtottunk végre semmi változtatást, mert megfelelt annak az alapkövetelménynek, hogy a szereplők és az intézmény egyaránt nem felismerhető. Gondolkodásra érdemes, önkritikus történet. Külön értéke, hogy a tanulság és a következtetések bemutatásával zárul. Bevallom: magam is okultam az alábbiakból, hiszen én is hivatkozom időnként arra, hogy „be vagyok havazva”.
Amennyiben Ön az olvasottakra reagálni szeretne vagy közzé kívánja tenni a saját minősítési és/vagy tanfelügyeleti eljárási tapasztalatát, változatlanul írhat nekünk az
This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.
címünkre. Továbbra is várjuk közzétételre szánt levelét. A beérkezett anyagokat szükség esetén szerkesztjük, de a megjelentettek esetében a tartalom lényegén semmiképpen nem változtatunk. Amire kiemelten ügyelünk: ne legyen konkrétan beazonosítható egyetlen személy és helyszín sem. Előre köszönöm megtisztelő bizalmát, és azt, hogy részt vállal a honlap tartalmának gazdagításában.
Remélem, a következő hónapokban is elgondolkodásra alkalmas írásokat jelentethetünk meg, és általuk segíthetjük az Ön szakmai épülését.
Községünk, közösségünk várja, visszavárja Önt!
Sonkád, 2018. január 5.
Üdvözlettel:
Iszák Tibor
polgármester
Az ötödik nap
Elolvasván a honlapon közzétett eseteket és a szíves invitálást az írásra, arra késztetett, hogy osszam meg a szakértői munkám tapasztalatait, talán így is hozzájárulhatok a tevékenységünk eredményesebbé tételéhez.
Az eset teljesen hétköznapi, bárkivel megtörténhet. A szóban forgó minősítésben elnöki feladatokat láttam el. Az intézményi delegálttal és a szakos szakértővel az eljárásnak megfelelően, időben felvettem a kapcsolatot, tájékoztattam mindkét bizottsági tagot a feladatairól és a határidőkről.
Mint tudjuk, a bizottság tagjai kérdéseket fogalmaznak meg a pedagógus számára, melyet a védés előtt hét nappal rögzítenek az informatikai felületen. Az elnöknek a védés előtt öt nappal kell összesíteni és továbbítani azokat a pedagógus számára. Nos, nekem ezzel az egyszerű feladattal gyűlt meg a bajom. Mivel három hét alatt három minősítésre voltam kijelölve, azt sem tudtam, hol áll a fejem. Egyik portfólióból ki, másik óralátogatásba be, szóval elég zaklatott időszakot éltem. Így elkövettem azt a hibát, hogy a kérdések összegzését a fennálló határidő utolsó napjára tartogattam.
Elérkezett a védés előtti ötödik nap, amikor azzal szembesültem, hogy a kérdéseket (rajtam kívül) csak a szakos szakértő véglegesítette. Sajnos az ő kérdéseit sem láthatom addig, amíg az intézményi delegált nem véglegesíti a saját felületét. Így hát előkerestem az intézményi delegált, történetesen az intézményvezető elérhetőségét, de csak az intézménye e-mail-címét ismertem, hiszen csak ez található az OH szervezői felületén. Hiába írtam neki levelet, ez legfeljebb az iskolatitkárig juthatott el. Az iskola a munkaidő után már telefonon sem volt elérhető, így zsákutcába jutottam. Tudtam, hogy ha nem továbbítom a pedagógusnak aznap a kérdéseket, eljárásrendi hibát vétünk. Ezért megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a szakos szakértő kollégával. Az volt a tervem, hogy elkérem a kérdéseit, és e-mailben továbbítom a pedagógusnak azokat. Sajnos nem tudtam őt sem telefonon, sem e-mailben elérni. Így nem látszott más megoldás, mint a saját kérdéseim továbbítása on-line formában a pedagógusnak. Erre 22 óráig adtam magamnak haladékot, reménykedve a csodában. Hihetetlenül megkönnyebbültem, amikor az intézményi delegált 21 óra után lezárta a felületét. A határidőt nem tartotta be, de bizonyára azt sem tudta, hogy az elnök nem tud továbblépni, amíg ő ezt meg nem teszi. Bár az eset happy enddel végződött, én kimondhatatlanul rosszul éltem meg a történteket.
Mi az eset tanulsága? Ne bízzunk abban, hogy mindenki betartja a számára rendelkezésre álló határidőt, és időben nézzünk utána a felületen a kérdések aktuális állapotának. Ne legyünk szemérmesek, emlékeztessük a bizottság tagjait a teendőjükre. Ne elégedjünk meg a bizottsági tagoknak az OH szervezési felületén található hivatalos elérhetőségével, hiszen bármikor szükség lehet a közvetlen kapcsolatfelvételre. És ami a legfontosabb, ne halasszuk az ötödik napra a teendőnket!
Év végi köszöntő - 2017.
polgármester
Mesterpedagógusi esetleírások 1.
Kedves Kolléga!
Az elmúlt hetekben többször leírtam: vissza a gyökerekhez! Mindez nem hátraarc, nem tehetetlen múltba révedés, nem – micsoda értelmetlen kifejezés(!) – visszafejlődés, hanem felidézése annak, hogy miért is kezdődött el a programunk, mit kívánt támogatni, és mi volt az eredeti felvállalt szándékunk. Az „Egy csónakban evezünk” Mesterpedagógusok Sonkádi Szabadegyeteme azért jött létre 2015. évben, hogy erősítse, szakmailag támogassa, szükséges plusz ismeretekhez juttassa, illetve kapcsolatrendszerének kiterjesztésével hálózatba vonja a mesterpedagógusok növekvő létszámú csoportját. Természetesen nem mindenkit, hiszen kapacitásaink korlátozottak, a kollégák sem alkotnak heterogén szakmai és szellemi csoportot, valamint szükségtelen is lenne erőltetni bármiféle egység látszatát.
Az elmúlt másfél hónapban sokat foglalkoztunk azzal, hogy milyen tartalommal szervezzük meg a jövő évi Szabadegyetemet. Az érdeklődők – bár kétségtelenül sokszínű igénylistát állítottak össze – válaszaikban egyértelműen letették a voksukat: a program fókuszában a mesterpedagógusi feladatellátás támogatása álljon. Úgy tűnik, hogy az eltelt három év minősítési és tanfelügyeleti tapasztalatai új kérdéseket vetnek fel kollégáinkban, melyekre válaszokat keresnek.
Meggyőződésem, hogy a legtöbbet megtörtént esetekből lehet okulni, az azokból levont következtetésekből lehet leginkább építkezni. Lehetséges a „story-kat” magunkban feldolgozni és a környezetünkkel megvitatni. Lehetőséget kell biztosítani, hogy az érintett kör megismerjen bizonyos – szakmai – élethelyzeteket, és azokból okuljon, valamint felkészüljön, hogy hasonló szituációban vajon miként döntsön. Nem tagadom, ezzel a ma indított sorozattal már elő szeretném készíteni a sonkádi témaszigeteken remélt szakmai diskurzusokat, vitákat.
Az első rész íróját jól ismerem, hiszen nem titok, hogy felkértem néhány barátomat a tapasztalatuk közzé tételére. A kolléganő valóban hivatásának tekinti pedagógusi munkáját, mivel gyermekekkel foglalkozik, gyakran vezérlik az érzelmei, de elhivatott mesterpedagógus is, aki a megértés és a segíteni akarás mellett szigorúan betartja a szabályokat.
Amennyiben Kedves Kollégám, az olvasottakra reagálni szeretne vagy közzé kívánja tenni a saját minősítési és/vagy tanfelügyeleti eljárási tapasztalatát, változatlanul írhat nekünk az
This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.
címünkre. Továbbra is várjuk közzétételre szánt levelét. A beérkezett anyagokat szükség esetén szerkesztjük, de a megjelentettek esetében a tartalom lényegén semmiképpen nem változtatunk. Amire kiemelten ügyelünk: nem legyen beazonosítható egyetlen személy és helyszín sem. Előre köszönöm megtisztelő bizalmát, és azt, hogy részt vállal a honlap tartalmának gazdagításában.
Remélem, a következő hónapokban elgondolkodásra alkalmas írásokat jelentethetünk meg, és általuk segíthetjük az Ön szakmai épülését.
Községünk, közösségünk várja, visszavárja Önt.
Sonkád, 2017. december 5.
Üdvözlettel:
Iszák Tibor
polgármester
Egy kolléganő – két eset
Szögezzünk le egy fontos szempontot mindjárt az elején. Alapvetően – az alább leírt történeteket leszámítva - nagyon jók a tapasztalataim, szükség van a mesterpedagógusi munkára. Nagyon nagy szükség van – a minősítési eljárás mellett - az intézményi tanfelügyeletre, mert gyakran hiányosak a dokumentumok, nincsenek aláírások, pecsétek. Nemrégiben például, amikor egy óvodában a harmadik éve megnyitott naplót lapozgattam, nem hittem a szememnek.
Nagyon szívesen végzem ezt a munkát, mindig tanulok valamit a kollégáktól. Számomra nem időpocsékolás a látogatásokra való felkészülés, a rendelkezésre álló dokumentációk elolvasása, az ismeretek rendezése. Igyekszem megismerni az intézmény környezetét, hiszen az jelentős mértékben befolyásolhatja a nevelő munka eredményességét, meghatározza a kollégák lehetőségeit.
Amikor a látogatások végén az értékelés által – szigorúan szakmai értelemben - boldoggá teszem a helyszínen a kollégákat, én is boldog leszek tőle. Sokszor sírnak megkönnyebbülésükben, visszaemlékezésükben, meghatódottságukban, és köszönik erősen a megerősítést, és – legtöbb esetben - a szép napjukat.
Két különböző esetet írok le, ugyanarról a kolléganőről. Nincs mit szépítenem, az egyik alkalommal történtek végtelenül felháborítottak. A megfogalmazásaim nem azért rövidek, mert nem tudnám cizelláltabban is közreadni a történteket, hanem mert nem szeretném, ha s főszereplőt bárki is azonosítani tudná. A szövegből következtetni lehet a település méretére, de arra már nem, hogy az ország melyik pontján található. És még valamit: érezhető felháborodásom nem a személynek szól, hanem a jelenségnek. Annak, hogy ma megtörténhet olyan hozzáállás, amelyet bemutatok.
A kolléganővel 2015-ben történt az első olyan találkozásunk, amely alkalmával az Oktatási Hivatal jelölt ki feladatellátásra az általa vezetett intézményt illetően.
Ő egy régi ismerős óvodavezető, - akivel korábban egy posztgraduális képzésen vettem részt. A látogatás során (dupla minősítés idejében történt eset), szerette volna, ha bár külön név alatt futna az intézményi delegált személyével, javarészt ő lenne benn a helyettese helyett mindkét kolléganő minősítésekor. Magam sem voltam túl sok minősítésen, és bár addigra találkoztam néhány igencsak meglepő – és a szabályokat kikerülni szándékozó – kéréssel és „ötlettel”, ez a kérés mégis képes volt pár pillanatra sokkolni. Tulajdonképpen ezt még szerencsének is mondhatom, mert legalább higgadtan tudtam reagálni. Természetesen nemet mondtam. Én nem szegek meg senki kedvéért szabályokat, ezért a munkáért – amit inkább élek meg segíteni akarásnak, mit felügyeletnek - én rengeteget tettem. Képeztem magam, tanultam, vizsgáztam- Kezdetben bizottság előtt, később – máig – az életben. Bárki fogalmazzon is meg felém hasonló kérést, hiába teszi, mert ahogy a vizsgán, úgy a „terepen” sem fogok elbukni.
Később ugyanezzel a kolléganővel mást is át kellett élnem.
Kiírták, mint intézményvezetőt tanfelügyeleti ellenőrzésre, és mindkettőnk szerencsétlenségére engem (is) jelöltek ki a feladatra. Amint számára is publikussá vált a dolog, elkezdett hívogatni, mint magánember! Mivel korábban azért túl sokat nem beszélgettünk magánügyekben, rövidesen a tárgyra tért. Kijelentette, hogy 10 csoportos intézményben ő nem fog foglalkozást vezetni, mert erre vonatkozóan van az Oktatási Hivatalból engedélye, állásfoglalása. Csodálkoztam ugyan, de kértem, hogy ezt írásban is közölje a tanfelügyeleti ellenőrzést végző bizottság tagjaival, mert ilyen jellegű állásfoglalás kiadásának lehetőségéről és még nem hallottam. Ekkor 2016. április hónapot írtunk.
Bármennyire is ígérte a Hivatal állásfoglalását, nem küldte sem e-mailben, sem postán, illetve személyesen sem adott át arról hiteles másolatot. A tanfelügyelő kollégának végül elfogyott a türelme, maximum időhatárt határozott meg, mert már kezdtünk kifogyni az időből. Természetesen kiderült, hogy NINCS állásfoglalása!
Akkor tudomásul vette, hogy foglalkozást kell vezetnie. A foglalkozása – ne szépítsük - siralmas volt. Egy arra a nevelési évre összerakott, a többi csoportból összeválogatott nagyobb gyerekek együttese alkotta a csoportot, benne egy sajátos nevelési igényű gyermekkel. Mondtam neki utána, nem is ugrott ki az SNI kislány fogyatéka. Azt válaszolta, hogy azért nem, mert előtte nap az egészet lefoglalkoztatta vele a gyógypedagógusa, tehát lepróbálták. No comment…
Már a látogatás megkezdését követően kitalálta, hogy a foglalkozása után nem szeretne velünk az intézményben további időt eltölteni. Úgy gondolta, hogy elhagyható a megbeszélés, és megkérdezte, szükségünk van-e az irodájára, mert sem ő, sem az óvodatitkár nem tervezi a további intézményi jelenlétét aznap. Tájékoztatott minket, hogy ő elmegy nappali kórházba, és úgy tudja, hogy a titkárnője is. (Esetünkben ismert módon a nappali kórház= előre, időre egyeztetett masszázs, súlyfürdő, iszappakolás stb., mozgásproblémákra, amit meghatározott időpontra kérünk). Jeleztük neki, hogy annyit kérünk: biztosítsa számunkra az irodát és valaki értsen az irodai gépekhez. Tájékoztattuk, hogy ez a nap az övé, és miért gondolja, hogy egyedül kellene hagynia minket? Közöltük, hogy semmi probléma, most azonnal írja meg a POK-ba ezt az igényét. Csodálkoznánk ugyan, de megtörténhet, hogy engedélyt kap a tanfelügyeleti látogatás közbeni távozásra, de nekünk nincs jogosultságunk ezt elbírálni, hogy mi a helyes eljárás a részéről. Kérjen egy hivatalos állásfoglalást.
Nem kért állásfoglalást, és ott volt aznap. Megoldotta.
Ha eszembe jut ez az eset, helyette pironkodom, mert – tapasztalatból állíthatom – nem vezető beosztású pedagógusok nem tesznek ilyen vargabetűket. A kolléganő egyébként szintén mesterpedagógus, szaktanácsadó. Ez a tény – nem mellesleg – tovább bonyolította a helyzetet.
Ezt az esetet szívem szerint elmondtam volna egy műhelymunkán abban évben, természetesen település és személynév nélkül, de mivel, mint szaktanácsadó, ott ült közöttünk, ezért az eszemre hallgatva úgy döntöttem, nem kavarom fel az állóvizet. Ehhez kapcsolódó személyes véleményem, hogy nem értek egyet azzal, hogy összevont értekezleteket tartsanak a szaktanácsadó, illetve a minősítő, tanfelügyelő mesterpedagógusoknak.
Zárásként egy megjegyzés. Szerencsére egyetlen túlkapásáról elhíresült kollégával sem kellett egyetlen bizottságban sem együtt dolgoznom. Kizárólag jó mesterpedagógus kollégákkal ismerkedtem meg, akikkel kiváló együttműködésben folytathattuk a munkát, minden résztvevő számára konstruktívan és eredményesen. Végül le kell szögeznem, hogy a fenti esetektől függetlenül hálás vagyok a sorsnak, hogy számtalan nagyszerű óvodapedagógus kolléganő munkájába betekinthettem, és feladatellátását minősíthettem, véleményezhettem.
Mesterpedagógusi esetleírások 2.
Kedves Kolléga!
Úgy döntöttem, hogy a mesterpedagógusi esetleírások sorozat elemeit bemutató levelemben lesznek állandó részek. Azért tartottam fontosnak ezt rögzíteni itt, az írás elején, hogy ne gondolja senki: slendriánságból fakadóan maradtak szó szerinti részek alább a múlt heti írásból.
A sorozatot természetesen több okból indítottuk el és visszük tovább. Már írtam, hogy ezzel is elő kívánjuk készíteni a Mesterpedagógusok IV. Sonkádi Szabadegyetemének egyes szakmai tartalmait. Szeretnénk továbbá erősíteni az egymástól tanulást. Be kell vallanom, hogy eddig nem volt olyan szakmai esemény, amelyből ne tanultam volna, legyen az örömteli, sikeres, illetve kudarcot jelentő, más hibája által tanulságos. Az esetleírások is ilyenek, azzal a különbséggel, hogy nem egyszeri személyes átélést jelentenek, hanem lehetőséget adnak a többszöri megismerésre és mind összetettebb elemzésre. Tulajdonképpen mindegy is, csak többek legyünk általa.
Meggyőződésem, hogy a legtöbbet megtörtént esetekből lehet okulni, az azokból levont következtetésekből lehet leginkább építkezni. Lehetséges a „story-kat” magunkban feldolgozni és a környezetünkkel megvitatni. Lehetőséget kell biztosítani, hogy az érintett kör megismerjen bizonyos – szakmai – élethelyzeteket, és azokból okuljon, valamint felkészüljön, hogy hasonló szituációban vajon miként döntsön. Vállalom, hogy ezzel a sorozattal már elő szeretném készíteni a sonkádi témaszigeteken remélt szakmai diskurzusokat, vitákat.
A második rész íróját jól ismerem, hosszú évek óta barátomnak mondhatom. Ön is ismerheti, hiszen aktív résztvevője a Mesterpedagógusok Sonkádi Szabadegyetemének. A szerzőnek remek stílusa van, ezt most olvasóink is megtapasztalhatják, és ez esetben fontosnak tartom kiemelni: szinte szó szerint, szerkesztés nélkül tesszük közzé a szöveget. Megismerhetjük belőle, hogy egy kiváló pedagógus hogyan élte meg a minősítési eljárást, és azt, hogy mindez hogyan hatott egy szintén kiváló mesterpedagógusra. Elfogultnak tart kedves olvasóm? Igaza van, az vagyok. És a történetet megismerve az lesz Ön is…
Amennyiben Kedves Kollégám, az olvasottakra reagálni szeretne vagy közzé kívánja tenni a saját minősítési és/vagy tanfelügyeleti eljárási tapasztalatát, változatlanul írhat nekünk az
This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.
címünkre. Továbbra is várjuk közzétételre szánt levelét. A beérkezett anyagokat szükség esetén szerkesztjük, de a megjelentettek esetében a tartalom lényegén semmiképpen nem változtatunk. Amire kiemelten ügyelünk: nem legyen konkrétan beazonosítható egyetlen személy és helyszín sem. Előre köszönöm megtisztelő bizalmát, és azt, hogy részt vállal a honlap tartalmának gazdagításában.
Remélem, a következő hónapokban elgondolkodásra alkalmas írásokat jelentethetünk meg, és általuk segíthetjük az Ön szakmai épülését.
Községünk, közösségünk várja, visszavárja Önt.
Sonkád, 2017. december 12.
Üdvözlettel:
Iszák Tibor
polgármester
„Sírni csak a győztesnek szabad!”
A Jó Isten bizonyára különös figyelmet fordít életemre, szakmai munkámra, hogy részese lehettem annak a 100 fős teamnek, akinek tagjai a TÁMOP 3.1.5 és TÁMOP 3.1.8 projektek keretei között tanfelügyeleti és minősítő szakértői képzettséget szerezhettek. Később látóköröm és szakmaiságom szélesítése érdekében mester- és kutatótanár minősítését végző szakértői és auditori tanfolyamokat is elvégeztem. A képzettből rövid idő alatt képzővé váltam, s láthattam végletekig elkötelezett pedagógusokat, százas nagyságrendben portfóliókat és azok védéseit, melyek által emberi sorsokat, életutakat ismerhettem meg. Hatásukra talán jobb pedagógus, jobb ember lettem én is. A budapesti képzések, vizsgáztatások, az ott szőtt barátságok egész további életemet meghatározó eseményekké váltak, melyekből ma is építkezhetek. Valamennyit egy-egy csodának megélve elmondhatom, hogy visszatért a magyar köznevelésbe vetett, elveszni látszó hitem.
Nagy várakozással készültem a „terepre”, a való világba, a helyszíni minősítésekre. Első kijelölésem kedves megyém határ közeli részének egy kis települési iskolájába szólt, egy matematika-fizika szakos pedagógushoz. Személyes ismeretségem révén tisztában voltam az intézmény jellemzőivel, a tanulói összetétellel. A portfólióból kiderült számomra, hogy egy közel 4 évtizedes pályafutás talán egyik utolsó állomása részesévé válhatok a minősítési folyamat során. A helyszínre érkezés után megtörténtek a kölcsönös bemutatkozások, majd az érintett kolléga ismertette az osztály összetételével, valamint a két órájával kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. Láthattunk két nagyszerűen előkészített és kivitelezett matematika órát, mind didaktikai, mind módszertani, mind munkaformai szempontból. Beazonosítható volt a 8 pedagóguskompetencia szinte valamennyi indikátora, IKT-s eszközök változatos felhasználásával fűszerezve. Mindezeken túl a bizottság, a tanító pedagógus és a diákok egyaránt nagyon jól is érezték magukat. Az óralátogatás után a protokoll szerint a kolléga elmondhatta reflexióit a megtartott óráival kapcsolatosan. Beszéd helyett azonban váratlanul először sírásban, majd zokogásban tört ki. A bizottság megrémült…! Az intézményi delegált vízzel kínálta…! Én csak annyit tudtam mondani: „Nincs semmi baj, sétáljunk egyet a folyosón!”. Pár percre megszakadt a minősítési folyamat. A sírás elhalkult, a kolléga pedig csak mondta, mondta, mondta… Nem a reflexióit, hanem azt, amivel csordultig volt a szíve.
- „Soha nem izgultam ennyire. Annyiszor átgondoltam, mit, hogyan fogok csinálni. A felkészülési időszak és a mai nap izgalma most jött ki rajtam. Én annyira meg akartam felelni! Annyira be akartam bizonyítani magamnak és Önöknek, hogy jó tanár vagyok! stb…stb…”
Ezt követően lezajlott az óramegbeszélés, a portfólió védése, amin már egy megnyugodott, gondolataiban letisztult pedagógus képe tárult elénk. Az óra értékelése, a portfólióvédés, és az azokon elhangzott kérdések és válaszok utáni vélemények a bizottság tagjai részéről 100%-ban a pedagógus szakmai munkájának elismeréséről, a dicséretről szóltak, mert egyetlen olyan momentum (indikátor) nem merült fel, amit esetlegesen kritikával lehetett volna illetni. A védést a kolléga a következő szavakkal zárta: „Annyira jó volt hallgatni a bizottság tagjainak értékelését, mert végre valahára valakitől megtudhattam, hogy amit csinálok, az jó! Megerősítettek abban, hogy a több évtizedes tanításba fektetett munkám nem volt hiábavaló. Köszönöm Önöknek!”
A látottak és hallottak hatására Székely Éva - a magyar úszósport kiemelkedő alakja, olimpiai bajnok - egyik könyve jutott eszembe, aki emlékiratait a „Sírni csak a győztesnek szabad!” címmel vetette papírra. A könyv eszmei mondanivalója minden ember számára hasznos és elgondolkodtató lehet, hiszen olyan életvezetési kompetenciákat fejleszt, melyek nélkülözhetetlenek a mindennapi életünkben. Általa és az akkori napi tapasztalatomból, most már tudom, milyen az, ha egy győztes ember sír. Sír, mert sírnia kell, mert ez természetes!
Történetem slusszpoénja szintén a minősített pedagógushoz köthető, aki a folyamat végén egy kérdést tett fel a bizottságnak, amit ott helyben ő maga meg is válaszolt. A kérdés így hangzott: „Tudják Önök, hogy mi a mai nap legszebb része számomra? A férjem ígérete, – aki jelenleg kint ül az autóban, és azt várja, hogy végezzek – hogy elvisz engem ma vacsorázni a településünkhöz közeli kisvárosba, arra a helyszínre, ahol 20 évvel ezelőtt voltunk utoljára együtt. Ünnepelni akarunk!”
Ünnep volt ez a nap, nemcsak a leendő Pedagógus II-es fokozatba lépő pedagógusnak, hanem a lelkükben megérintett bizottsági tagoknak is. Nem csak minősítettünk, hanem hagytuk, hogy egy ember tanúbizonyságot tegyen! Tanúbizonyságot tegyen arról, hogy milyen kiváló pedagógus és milyen kiváló EMBER. (Csupa nagy betűvel) A fejemben egyetlen gondolat kavargott a helyszíni látogatás végeztével az úton hazafelé, ami az általam kiemelten becsült Makovecz Imrétől származik:
„Az számít, amit egymásért teszünk!”.
Jó volt e napon szakértőnek, minősítő bizottsági tagnak lenni, mert találkozhattam, megismerhettem egy győztes EMBERT, aki tudott sírni.