Mesterpedagógusi esetleírások 11.

Nyomtatás

 

Kedves Kolléga!

 

Formabontó írást jelentet meg a 11. rész, mert részben megfelel a sorozatcímnek, részben pedig nem. Mesterpedagógus esetleírása, de valójában nem esetet ír le. Biztos vagyok benne, hogy többször el fogja olvasni a nem esetként fontos esetleírást. Magam is ezt tettem.

 

A szöveg indítása ugyan utal rá, mégsem a mesterpedagógusi feladatellátás jogszabályi és szakmai direktívái határozzák meg a mondanivalót. Nem kerülnek elő a „háromhuszonhatos” direktívái, sem a sokadik módosítást megélt útmutató előírásai. Helyettük a sorokat olvasva egy mára elfeledett világ képei törnek elő a fantáziámból. Megjelennek előttem Sára Sándor Néptanítók című filmjének dialógusai, és újra csodálom a nézőtérről Bródy Sándor A tanítónő című darabjának jeleneteit. Sorolhatnék még példákat, de szükségtelen, hiszen itt a ma is létező valóság. A példa.

 

Ilyenkor nagyon sajnálom – ahogy néhány sorral lentebb most is írom -, hogy anonim minden esetleírásunk. Itt és most valójában le kellene írni a település és a kollégák nevét. El kellene küldeni az elérhetőségüket a pedagógusképző egyetemeknek azzal, hogy itt élnek még a régi értékek és a mához igazított régi gyakorlatok. Itt lehetne tanítani, tanulni és „továbbképződni”. Mégsem engedhetünk oda senkit, mert ezzel megtörne ennek a kis világnak a varázsa. Nagyjából úgy, ahogy a magát civilizációnak valló társadalmi-gazdasági érdekek eltüntetik az Amazonas vidékének természeti kincseit és ősi társadalmait.

 

Egyet viszont kicsit sajnálok – és nagyon nem – ebben a minősítési folyamatban. Ezek a kollégák valószínűleg sosem lesznek mesterpedagógusok. Nem hiányozhatnak egyetlen napot sem az iskolából és a mindennapokban így is minden tudást átadnak „házon belül”. Minősítési eljárás nélkül is mesterek. Méghozzá micsoda mesterek…

 

Amennyiben Ön az olvasottakra reagálni szeretne vagy közzé kívánja tenni a saját minősítési és/vagy tanfelügyeleti eljárási tapasztalatát, változatlanul írhat nekünk az

 

This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it. címünkre.

 

Továbbra is várjuk közzétételre szánt levelét. A beérkezett anyagokat szükség esetén szerkesztjük, de a megjelentettek esetében a tartalom lényegén semmiképpen nem változtatunk. Amire kiemelten ügyelünk: ne legyen konkrétan beazonosítható egyetlen személy és helyszín sem. Előre köszönöm megtisztelő bizalmát, és azt, hogy részt vállal a honlap tartalmának gazdagításában.

 

Remélem, a következő időszakban is elgondolkodásra alkalmas írásokat jelentethetünk meg, és általuk segíthetjük az Ön szakmai épülését.

 

Községünk, közösségünk várja, visszavárja Önt!

 

Sonkád, 2018. március 18.

 

Üdvözlettel:

Iszák Tibor

polgármester

 

 


 

180 fok

 

 

Minősítő és tanfelügyeleti szakértőként a kirendeléseimet egy gép generálja megadott paraméterek szerint. Nem tudom, mi lehet a program parancssorainak a pontos instrukciója, de most is, mint már többször, majdnem 100 km-re küldött el, hogy elnökként vegyek részt egy minősítésen. Bizonyára van Tokaj környékén még szakértő, de valamiért rám gondolt a gép és én engedelmesen elkezdtem végezni az eljárásrendnek megfelelően a feladatomat. Kapcsolatfelvétel, előzetes áttekintés, a portfólió elemzése... Minden a helyén volt a portfólióban, csak valahogy olyan furcsa volt az egész. Kicsi iskola, csak az alsó tagozat működik, a tanulói létszám 10 és 20 fő között mozog már hosszú évek óta. Összevont osztályok, iskolabusz, 3 (!?) tanterem...

Miért? Miért nem megy tovább az iskolabusz 3-4 kilométerrel, ahol modern, jól felszerelt iskola várná a gyerekeket? Nem kellene fenntartani egy külön épületet, a pedagógusok sokkal jobb körülmények között dolgozhatnának a közeli városban. Ezek a gondolatok gyakran eszembe jutottak, miközben olvastam a portfóliót.

Kíváncsian vártam a látogatás napját, mert az egyik oldalról nagyon jó dolgokat fedeztem fel, ugyanakkor másról (pl. értékelés) szinte semmit. Hideg tél végi napon érkeztünk, jég és kevés hó borította a települést. Mivel nem tudtuk, merre van az iskola, követni akartunk egy iskolatáskás kisfiút. Amikor az árokba vette az irányt, úgy gondoltuk, inkább mégsem követjük tovább, hanem megkeressük az iskolát. Korábban érkeztünk egy kevéssel a vártnál, némi riadalmat keltve, de a zord időjárás és a nagy távolság miatt biztonsági időt is hagytunk magunknak. A tanító bácsi szabadkozott a hideg miatt, azzal próbált vigasztalni bennünket, hogy az előző nap mindenki kabátban ült az iskolában. A fűtés működik, de a nyílászárókat még a 60-as években rakták be, azóta csak átfestik. (Miért? Miért nem mennek tovább néhány kilométerrel? – Kérdeztem, volna szívem szerint.) Régi padok, rosszul záródó ajtók, gyermekkoromból ismerős szekrények és könyvek. Némi nosztalgiával fedeztem fel a szemléltetőeszközök között azt a kartonórát (tudjátok, azt a parafadugós fajtát! J), amelynek a testvérén én is megtanultam, hogyan is kell mérni az akkor még mérhetetlenül soknak tűnő időt. Viszont a három terem egyikében interaktív tábla, számítógépek, fénymásoló, szkenner, a modern idők digitális eszközei voltak. És a gyerekek... Az apróságok rajokban követtek bennünket. Tudták, hogy vendégek érkeznek, kíváncsian jártak a nyomunkban, zenget a folyosó a köszönésüktől. Három perc alatt be tudtuk volna járni az iskolát, de tovább tartott, mert láttuk, hogy izgultak a gyerekek, ezért váltottunk pár szót velük. Erős volt a gyanúm, hogy néhányan az ünneplő, vagy legalábbis a legszebb ruhájában feszítettek és feszengtek.

Elmeséltük a feszültség oldására az árokban kalandozó kisfiút, akire a leírás alapján azonnal ráismert a tanító bácsi. Hiszen jól ismeri mindegyiket már óvodás koruktól. (Jelzem: az óvoda az iskola épületében egy terem.)

Megkaptuk az óraterveket. Hosszan forgattam, mert két osztály két tanítási óráját tartalmazta, vagyis négy óratervet néztem át. A két évfolyam összesen öt tanulót számlált. Negyedikbe csak lányok, harmadikba csak fiúk járnak. Az én elképzelésem szerint az összevont osztályban, amíg az egyik osztály a pedagógussal dolgozik, addig a másik osztály önálló feladatot kap, aztán cserélnek. Az óravázlatban ezt nem találtam. Viszont olyan változatos munkaformákat és eszközöket láttam leírva, hogy nagyon vártam, milyen is lesz ez a gyakorlatban?

 A gyerekek dolgoztak párban, önállóan, csoportban. A csoportok időnként évfolyamonként (3 + 2 fő), időnként vegyesen alakultak. A harmadikos a negyedikessel dolgozott együtt, pontosan tudták, ki milyen feladatot tud elvégezni. Mivel páratlanul voltak, tanító bácsi is bekapcsolódott a munkába és együtt számolt a tanulópárjával. A feladatokat interaktív táblán ellenőrizék, vagy éppen ott oldották meg gyakorlottan, magabiztosan. Időnként a lélegzetemet is visszatartottam, nehogy elveszítsek valamilyen fontos momentumot. Mert ebben az osztályban minden perc fontos volt.

Közben motoszkált a fejemben, amit már a csoportprofilból is tudtam, és az óra előtti megbeszélés is megerősített. Ezek a gyerekek olyan helyekről, olyan körülmények közül érkeznek, amit mi elképzelni sem tudunk. Börtönben ülő édesanya, munkanélküli édesapa, szegénység, motiválatlan családi háttér. A szép ruhák, tolltartó, iskolatáska nagy része jótékonysági adományokból származik. Egy idős, külföldön élő hazánkfia támogatja az iskolát már évek óta. Ha valami elromlik, a tanító bácsi javítja meg. Ha beteg a gyerek, akkor hazaviszi, ha hiányzik valami, megszerzi neki. Míg önállóan dolgoznak a gyerekek, a delegált a fülembe súgja, hogy az egyik kisfiú gyakorlatilag a kutyák közt nőtt fel. Mikor az utcán meglátta őt, ugyanúgy morogva rázta a kerítést, mint négylábú pajtásai. Ez a kisfiú most hangosan számol. Fejben szoroz egyjegyű számmal, pontosan tudja a művelet sorrendjét és nem hibázik a szorzótáblában. Mosolyog, szépen beszél, pontosan fejezi ki magát. Ahogy a többiek is. A nagyok nap mint nap ismételnek, mikor a kicsik új ismeretet tanulnak, a harmadikosok mindig kapnak plusz információkat, amikor a negyedikesek tananyagát hallják.

A szünetben körbevesznek a gyerekek, megkérdezik a nevemet, honnan jöttem, és amikor azt mondom, hogy majdnem 100 km-re van az otthonom, azt hiszik, már külföldön élek. Egy kisfiú megkérdezi, hogy rajzolhat-e nekem. Lelkes igenemet hallva elrohan és pár perc múlva már hozza is a művet. Kérésemre dedikálja is. Miért írom le ezeket? Miért nem az órai eseményekről beszélek többet? Mert ezek a percek nagyon sokat elmondanak a két pedagógus munkájáról. A zaklatott körülmények közül érkezők itt nyugalomra, hozzáértésre és szeretetre találnak. A pedagógusok szakmai profizmusa és elhivatottsága eredményeképpen a gyerekek nyitottak, érdeklődők, kedvesek. Ebben nagyon sok munka és törődés van a pedagógusok részéről.

A következő órán újabb megerősítést kapok a fent leírtakból. Már nem kérdeztem magamban, hogy miért nem racionálisabban oldják meg az oktatást? Egy 25-26 fős osztályban ennek az időnek töredéke jutna ezekre a gyerekekre. Pedig nekik nagyon sok időre és figyelemre van szükségük.

Közben választ kapok más kérdésekre is. Itt nem ellenőrzik a házi feladatot, hiszen előző nap együtt oldották meg a napköziben. Miért kérdezné meg a pedagógus, amit már tud? Minden gyerek személyre szabott értékelést kap, hiszen nem is lehet másképp értékelni őket. Van rá idő és van hozzáértés. Itt nem mondhatja a pedagógus, hogy ÉN, hiszen minden nap együtt dolgozik a tanító párjával. Csak együtt tudnak haladni, mindent megbeszélnek, egyeztetnek, közösen gondolkodnak a fejlesztési lehetőségekről a gyermekek előrehaladásáról, örömeikről, nehézségeikről. Hol lehet ennél szorosabb szakmai együttműködés? Farsangon természetesen mindenki fellép. A tanító néni és bácsi is. Nemcsak jelmezbe bújnak, hanem együtt szerepelnek a gyerekekkel. Folytassam még? Hosszan tudnám.

A portfólióvédésen megtudom, hogy minden évben felmerül, indul-e még első osztály, megmarad-e az iskola? Tudom, hogy a pedagógusokat nem fenyegeti veszély. Két kézzel kapnának értük a közeli iskolák. Készíthetnének versenyre, gondozhatnának tehetségeseket, esetleg lehetnének betegek (Most nem, mert akkor ki megy be órára?).

Mi lenne ezekkel a gyerekekkel?

Már nem akarok racionalizálni. Már nem szeretném, ha pár kilométerrel tovább menne az iskolabusz. Már nem érzem úgy, hogy egy jobban felszerelt iskolában több lehetősége lenne a gyerekeknek. Itt kapják meg a legnagyobb lehetőséget: az igazi személyre szabott foglalkozást, egyéni bánásmódot és az időt. Azt, amire a legnagyobb szükségük van: a személyes törődést és fejlesztést.

 

Ui.: A kolléganő, a tanítótárs a napokban minősül. Nem örülök annak, hogy az összerendelő program nem engem küldött oda. Irigylem a bizottságot.