Mesterpedagógusi esetleírások 7.

Kedves Kolléga!

Ez immár a hetedik az esetleírások sorozatában, azonban tény, hogy nem felel meg annak a kritériumnak, amelyet egy-egy eset leírásával kapcsolatban rögzítettünk. Mégis úgy döntöttem, hogy megjelentetem az az alábbi mesterpedagógusi szöveget.

Ennek a résznek az íróját személyesen is jól ismerem, magam kértem fel arra, hogy tapasztalatát ossza meg a nagyközönséggel. Bevallom, meglepett a választása, mert most nem egy valós élményét akarta megosztani, hanem több tapasztalatból levont következtetéseit, tépelődéseit. Ugyanakkor miért is nem jelenhetne meg ez az írás ebben a sorozatban? Nem állíthatjuk, hogy az „eset” csupán a minősítésre váró kolléga munkahelyén történhet meg, esetleg a minősítő mesterpedagógusok szakmai küzdelmeire terjedhet ki. Megítélésem szerint az „eset” része lehet a portfólió személyes megismerési folyamatának, az általa kiváltott belső vívódásnak. Nos, ezúttal egy ilyen olvasmányt adok át Önnek.

Amennyiben Ön az olvasottakra reagálni szeretne, vagy közzé kívánja tenni a saját minősítési és/vagy tanfelügyeleti eljárási tapasztalatát, változatlanul írhat nekünk az

This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

címünkre. Továbbra is várjuk közzétételre szánt levelét. A beérkezett anyagokat szükség esetén szerkesztjük, de a megjelentettek esetében a tartalom lényegén semmiképpen nem változtatunk. Amire kiemelten ügyelünk: ne legyen konkrétan beazonosítható egyetlen személy és helyszín sem. Előre köszönöm megtisztelő bizalmát, és azt, hogy részt vállal a honlap tartalmának gazdagításában.

Remélem, a következő hónapokban is elgondolkodásra alkalmas írásokat jelentethetünk meg, és általuk segíthetjük az Ön szakmai épülését.

Községünk, közösségünk várja, visszavárja Önt!

Sonkád, 2018. február 4.

Üdvözlettel:

Iszák Tibor

polgármester

Kilúgoztatott portfóliók

Nagyjából ötezer szakértő van hazánkban, pontosan ugyanennyi sors, személyiség. Különböző munkamódszerek, különböző elhivatottság. Ahogy a képzésen is megtanultuk, nem lehet teljesen objektíven végeznünk a munkánkat, de törekednünk kell az objektivitásra. Természetesen egy bizonyos szintig mindenki beleviszi a személyiségét, hiszen nem robotok, nem automaták végzik ezt a munkát, hanem ugyanolyan pedagógusok, mint akit minősítenek, ellenőriznek.

A portfóliókra vannak előírások, vannak kötelező elemek, betartandó szabályok, de a portfólió is akkor jó, ha a pedagógus személyisége megjelenik benne, ha különbözik az útmutatóban található példáktól, ha nem köszönnek vissza benne szinte szó szerint az indikátorok. El szoktam gondolkodni, mikor a szakmai életútban arról olvasok, hogy a kolléga, vagy kolléganő, mennyire fontosnak tartja, hogy megtanítsa a gyerekkel az internet használatának a „kritikus és etikus módját.” Pontosan így. J Szeretem, ha én találom meg a portfólióban az indikátorokat és nem rágják bele a számba. Nem hiszek abban, hogy bizonyos kompetenciákra csak bizonyos dokumentumokban találhatok megfelelést, és biztos vagyok benne, hogy az anonimitás kérésének és a személyiségi jogok szajkózásának is vannak határai. Megdöbbentő eset számomra, hogy ismerős kolléganő tanácstalanul hív, ugyanis most tartott teljesen önkéntes portfóliós felkészítő foglalkozást egy szakértő kolléga. A nagy hatású egy órás előadás során megtudták, hogy a portfólióban nem szabad megnevezni az intézményeket, amelyekkel együttműködnek, ahová látogatást tettek esetleg a gyerekekkel, mert a megnevezésével, vagy pontos leírásával valami vélt anonimitást biztos megsért valaki. Tehát kirándultak Z erdőbe, sétáltak W parkban, meglátogatták az X osztályt Y iskolában. Ugye milyen hatásos így? Mintha egy idegen bolygón járnánk, térdig ködben.

A következő sarkalatos pont, hogy nem szabad személyre olyan utalást tenni a portfólióban, amely alapján felismerhető, kiről van szó. Tehát, ha a portfóliót készítő azt írja, hogy beszélt az intézményvezetőjével, a munkaközösségének vezetőjével, vagy ha gyakornok az illető, akkor a mentorával, máris nagy sebeket ejtett a személyiségi jogokon, hiszen ez alapján beazonosíthatók a kollégák. Ezen az ismeretlen bolygón tehát egy igazgatóval, valamilyen munkaközösség vezetőjével és valakinek a mentorával lehet csak együttműködni. Az a köd már nem is térdig ér szerintem.

Ezek után nem csoda, hogy a rémült kollégák és kolléganők gyorsan leveszik a már feltöltött dokumentumokat, rettegve javítják, arra gondolva, hogy esetleg már megnézte valaki és megtudja, hogy ők bizony köszönetet mondtak név nélkül ugyan, de beazonosíthatóan pl. a tavaly nyugdíjba ment kolléganőnek...

Ezek a portfóliók sablonosak lesznek, unalmasak, annyira biztonságosak, hogy a végén már tényleg csak keservesen pontozhatók. És ez még csak a kisebbik baj. A nagyobb, hogy a pedagógus nem érzi azt, hogy jól meg tudja mutatni a munkáját, a hivatását, az életét. Fél, hiszen tudja: ez így nem az igazi. Egy kedves barátom (név nélkül, de felismerhetően) gyakran ismételt szavait szeretném felidézni. „Arra kell törekednünk, hogy úgy dolgozzunk, a pedagógus ne féljen!”

Ehhez pedig az szükséges, hogy ne kényszerítsük arra, hogy kilúgozzák, elszürkítsék a portfóliójukat. Homályos ködbe burkolják életüket, munkájukat. Lehet, hogy így is megfelelőnek fogja találni a szakértő, de nehezebb lesz mindenkinek.

Tartsuk be a szabályokat, az előírásokat, de ne találjunk ki újakat! Ha valaki változtatni szeretne, valamit nem talál megfelelőnek, akkor forduljon hivatalosan, javaslattal az Oktatási Hivatalhoz. Ne mondjunk ellentmondó dolgokat, mert ezzel csökkentjük a munkánk presztízsét és szükségtelenül nehéz helyzetbe hozzuk a kollégákat. Ezzel nem fogunk hozzájárulni a pedagógusok szakmai fejlődéséhez és nem javítjuk az oktatás eredményességét.

Ez természetesen nem befolyásol abban, hogy higgyek szakértőtársaim elhivatottságában, segítő szándékában. Bízom benne, hogy az ilyen helyzeteket is jó szándék vezérelte. Úgy gondolom, hogy országunk 150 000 pedagógusa tudatában van annak, hogy hivatásán keresztül a jövőt tartja a kezében.