Mesterpedagógusi esetleírások 2.
Kedves Kolléga!
Úgy döntöttem, hogy a mesterpedagógusi esetleírások sorozat elemeit bemutató levelemben lesznek állandó részek. Azért tartottam fontosnak ezt rögzíteni itt, az írás elején, hogy ne gondolja senki: slendriánságból fakadóan maradtak szó szerinti részek alább a múlt heti írásból.
A sorozatot természetesen több okból indítottuk el és visszük tovább. Már írtam, hogy ezzel is elő kívánjuk készíteni a Mesterpedagógusok IV. Sonkádi Szabadegyetemének egyes szakmai tartalmait. Szeretnénk továbbá erősíteni az egymástól tanulást. Be kell vallanom, hogy eddig nem volt olyan szakmai esemény, amelyből ne tanultam volna, legyen az örömteli, sikeres, illetve kudarcot jelentő, más hibája által tanulságos. Az esetleírások is ilyenek, azzal a különbséggel, hogy nem egyszeri személyes átélést jelentenek, hanem lehetőséget adnak a többszöri megismerésre és mind összetettebb elemzésre. Tulajdonképpen mindegy is, csak többek legyünk általa.
Meggyőződésem, hogy a legtöbbet megtörtént esetekből lehet okulni, az azokból levont következtetésekből lehet leginkább építkezni. Lehetséges a „story-kat” magunkban feldolgozni és a környezetünkkel megvitatni. Lehetőséget kell biztosítani, hogy az érintett kör megismerjen bizonyos – szakmai – élethelyzeteket, és azokból okuljon, valamint felkészüljön, hogy hasonló szituációban vajon miként döntsön. Vállalom, hogy ezzel a sorozattal már elő szeretném készíteni a sonkádi témaszigeteken remélt szakmai diskurzusokat, vitákat.
A második rész íróját jól ismerem, hosszú évek óta barátomnak mondhatom. Ön is ismerheti, hiszen aktív résztvevője a Mesterpedagógusok Sonkádi Szabadegyetemének. A szerzőnek remek stílusa van, ezt most olvasóink is megtapasztalhatják, és ez esetben fontosnak tartom kiemelni: szinte szó szerint, szerkesztés nélkül tesszük közzé a szöveget. Megismerhetjük belőle, hogy egy kiváló pedagógus hogyan élte meg a minősítési eljárást, és azt, hogy mindez hogyan hatott egy szintén kiváló mesterpedagógusra. Elfogultnak tart kedves olvasóm? Igaza van, az vagyok. És a történetet megismerve az lesz Ön is…
Amennyiben Kedves Kollégám, az olvasottakra reagálni szeretne vagy közzé kívánja tenni a saját minősítési és/vagy tanfelügyeleti eljárási tapasztalatát, változatlanul írhat nekünk az
This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.
címünkre. Továbbra is várjuk közzétételre szánt levelét. A beérkezett anyagokat szükség esetén szerkesztjük, de a megjelentettek esetében a tartalom lényegén semmiképpen nem változtatunk. Amire kiemelten ügyelünk: nem legyen konkrétan beazonosítható egyetlen személy és helyszín sem. Előre köszönöm megtisztelő bizalmát, és azt, hogy részt vállal a honlap tartalmának gazdagításában.
Remélem, a következő hónapokban elgondolkodásra alkalmas írásokat jelentethetünk meg, és általuk segíthetjük az Ön szakmai épülését.
Községünk, közösségünk várja, visszavárja Önt.
Sonkád, 2017. december 12.
Üdvözlettel:
Iszák Tibor
polgármester
„Sírni csak a győztesnek szabad!”
A Jó Isten bizonyára különös figyelmet fordít életemre, szakmai munkámra, hogy részese lehettem annak a 100 fős teamnek, akinek tagjai a TÁMOP 3.1.5 és TÁMOP 3.1.8 projektek keretei között tanfelügyeleti és minősítő szakértői képzettséget szerezhettek. Később látóköröm és szakmaiságom szélesítése érdekében mester- és kutatótanár minősítését végző szakértői és auditori tanfolyamokat is elvégeztem. A képzettből rövid idő alatt képzővé váltam, s láthattam végletekig elkötelezett pedagógusokat, százas nagyságrendben portfóliókat és azok védéseit, melyek által emberi sorsokat, életutakat ismerhettem meg. Hatásukra talán jobb pedagógus, jobb ember lettem én is. A budapesti képzések, vizsgáztatások, az ott szőtt barátságok egész további életemet meghatározó eseményekké váltak, melyekből ma is építkezhetek. Valamennyit egy-egy csodának megélve elmondhatom, hogy visszatért a magyar köznevelésbe vetett, elveszni látszó hitem.
Nagy várakozással készültem a „terepre”, a való világba, a helyszíni minősítésekre. Első kijelölésem kedves megyém határ közeli részének egy kis települési iskolájába szólt, egy matematika-fizika szakos pedagógushoz. Személyes ismeretségem révén tisztában voltam az intézmény jellemzőivel, a tanulói összetétellel. A portfólióból kiderült számomra, hogy egy közel 4 évtizedes pályafutás talán egyik utolsó állomása részesévé válhatok a minősítési folyamat során. A helyszínre érkezés után megtörténtek a kölcsönös bemutatkozások, majd az érintett kolléga ismertette az osztály összetételével, valamint a két órájával kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. Láthattunk két nagyszerűen előkészített és kivitelezett matematika órát, mind didaktikai, mind módszertani, mind munkaformai szempontból. Beazonosítható volt a 8 pedagóguskompetencia szinte valamennyi indikátora, IKT-s eszközök változatos felhasználásával fűszerezve. Mindezeken túl a bizottság, a tanító pedagógus és a diákok egyaránt nagyon jól is érezték magukat. Az óralátogatás után a protokoll szerint a kolléga elmondhatta reflexióit a megtartott óráival kapcsolatosan. Beszéd helyett azonban váratlanul először sírásban, majd zokogásban tört ki. A bizottság megrémült…! Az intézményi delegált vízzel kínálta…! Én csak annyit tudtam mondani: „Nincs semmi baj, sétáljunk egyet a folyosón!”. Pár percre megszakadt a minősítési folyamat. A sírás elhalkult, a kolléga pedig csak mondta, mondta, mondta… Nem a reflexióit, hanem azt, amivel csordultig volt a szíve.
- „Soha nem izgultam ennyire. Annyiszor átgondoltam, mit, hogyan fogok csinálni. A felkészülési időszak és a mai nap izgalma most jött ki rajtam. Én annyira meg akartam felelni! Annyira be akartam bizonyítani magamnak és Önöknek, hogy jó tanár vagyok! stb…stb…”
Ezt követően lezajlott az óramegbeszélés, a portfólió védése, amin már egy megnyugodott, gondolataiban letisztult pedagógus képe tárult elénk. Az óra értékelése, a portfólióvédés, és az azokon elhangzott kérdések és válaszok utáni vélemények a bizottság tagjai részéről 100%-ban a pedagógus szakmai munkájának elismeréséről, a dicséretről szóltak, mert egyetlen olyan momentum (indikátor) nem merült fel, amit esetlegesen kritikával lehetett volna illetni. A védést a kolléga a következő szavakkal zárta: „Annyira jó volt hallgatni a bizottság tagjainak értékelését, mert végre valahára valakitől megtudhattam, hogy amit csinálok, az jó! Megerősítettek abban, hogy a több évtizedes tanításba fektetett munkám nem volt hiábavaló. Köszönöm Önöknek!”
A látottak és hallottak hatására Székely Éva - a magyar úszósport kiemelkedő alakja, olimpiai bajnok - egyik könyve jutott eszembe, aki emlékiratait a „Sírni csak a győztesnek szabad!” címmel vetette papírra. A könyv eszmei mondanivalója minden ember számára hasznos és elgondolkodtató lehet, hiszen olyan életvezetési kompetenciákat fejleszt, melyek nélkülözhetetlenek a mindennapi életünkben. Általa és az akkori napi tapasztalatomból, most már tudom, milyen az, ha egy győztes ember sír. Sír, mert sírnia kell, mert ez természetes!
Történetem slusszpoénja szintén a minősített pedagógushoz köthető, aki a folyamat végén egy kérdést tett fel a bizottságnak, amit ott helyben ő maga meg is válaszolt. A kérdés így hangzott: „Tudják Önök, hogy mi a mai nap legszebb része számomra? A férjem ígérete, – aki jelenleg kint ül az autóban, és azt várja, hogy végezzek – hogy elvisz engem ma vacsorázni a településünkhöz közeli kisvárosba, arra a helyszínre, ahol 20 évvel ezelőtt voltunk utoljára együtt. Ünnepelni akarunk!”
Ünnep volt ez a nap, nemcsak a leendő Pedagógus II-es fokozatba lépő pedagógusnak, hanem a lelkükben megérintett bizottsági tagoknak is. Nem csak minősítettünk, hanem hagytuk, hogy egy ember tanúbizonyságot tegyen! Tanúbizonyságot tegyen arról, hogy milyen kiváló pedagógus és milyen kiváló EMBER. (Csupa nagy betűvel) A fejemben egyetlen gondolat kavargott a helyszíni látogatás végeztével az úton hazafelé, ami az általam kiemelten becsült Makovecz Imrétől származik:
„Az számít, amit egymásért teszünk!”.
Jó volt e napon szakértőnek, minősítő bizottsági tagnak lenni, mert találkozhattam, megismerhettem egy győztes EMBERT, aki tudott sírni.