Mesterpedagógusi esetleírások 1.

 

Kedves Kolléga!

 

Az elmúlt hetekben többször leírtam: vissza a gyökerekhez! Mindez nem hátraarc, nem tehetetlen múltba révedés, nem – micsoda értelmetlen kifejezés(!) – visszafejlődés, hanem felidézése annak, hogy miért is kezdődött el a programunk, mit kívánt támogatni, és mi volt az eredeti felvállalt szándékunk. Az „Egy csónakban evezünk” Mesterpedagógusok Sonkádi Szabadegyeteme azért jött létre 2015. évben, hogy erősítse, szakmailag támogassa, szükséges plusz ismeretekhez juttassa, illetve kapcsolatrendszerének kiterjesztésével hálózatba vonja a mesterpedagógusok növekvő létszámú csoportját. Természetesen nem mindenkit, hiszen kapacitásaink korlátozottak, a kollégák sem alkotnak heterogén szakmai és szellemi csoportot, valamint szükségtelen is lenne erőltetni bármiféle egység látszatát.

Az elmúlt másfél hónapban sokat foglalkoztunk azzal, hogy milyen tartalommal szervezzük meg a jövő évi Szabadegyetemet. Az érdeklődők – bár kétségtelenül sokszínű igénylistát állítottak össze – válaszaikban egyértelműen letették a voksukat: a program fókuszában a mesterpedagógusi feladatellátás támogatása álljon. Úgy tűnik, hogy az eltelt három év minősítési és tanfelügyeleti tapasztalatai új kérdéseket vetnek fel kollégáinkban, melyekre válaszokat keresnek.

Meggyőződésem, hogy a legtöbbet megtörtént esetekből lehet okulni, az azokból levont következtetésekből lehet leginkább építkezni. Lehetséges a „story-kat” magunkban feldolgozni és a környezetünkkel megvitatni. Lehetőséget kell biztosítani, hogy az érintett kör megismerjen bizonyos – szakmai – élethelyzeteket, és azokból okuljon, valamint felkészüljön, hogy hasonló szituációban vajon miként döntsön. Nem tagadom, ezzel a ma indított sorozattal már elő szeretném készíteni a sonkádi témaszigeteken remélt szakmai diskurzusokat, vitákat.

Az első rész íróját jól ismerem, hiszen nem titok, hogy felkértem néhány barátomat a tapasztalatuk közzé tételére. A kolléganő valóban hivatásának tekinti pedagógusi munkáját, mivel gyermekekkel foglalkozik, gyakran vezérlik az érzelmei, de elhivatott mesterpedagógus is, aki a megértés és a segíteni akarás mellett szigorúan betartja a szabályokat.

Amennyiben Kedves Kollégám, az olvasottakra reagálni szeretne vagy közzé kívánja tenni a saját minősítési és/vagy tanfelügyeleti eljárási tapasztalatát, változatlanul írhat nekünk az

This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

címünkre. Továbbra is várjuk közzétételre szánt levelét. A beérkezett anyagokat szükség esetén szerkesztjük, de a megjelentettek esetében a tartalom lényegén semmiképpen nem változtatunk. Amire kiemelten ügyelünk: nem legyen beazonosítható egyetlen személy és helyszín sem. Előre köszönöm megtisztelő bizalmát, és azt, hogy részt vállal a honlap tartalmának gazdagításában.

Remélem, a következő hónapokban elgondolkodásra alkalmas írásokat jelentethetünk meg, és általuk segíthetjük az Ön szakmai épülését.

Községünk, közösségünk várja, visszavárja Önt.

 

Sonkád, 2017. december 5.

 

Üdvözlettel:

Iszák Tibor

polgármester

 

---

 

Egy kolléganő – két eset

 

Szögezzünk le egy fontos szempontot mindjárt az elején. Alapvetően – az alább leírt történeteket leszámítva - nagyon jók a tapasztalataim, szükség van a mesterpedagógusi munkára. Nagyon nagy szükség van – a minősítési eljárás mellett - az intézményi tanfelügyeletre, mert gyakran hiányosak a dokumentumok, nincsenek aláírások, pecsétek. Nemrégiben például, amikor egy óvodában a harmadik éve megnyitott naplót lapozgattam, nem hittem a szememnek.

Nagyon szívesen végzem ezt a munkát, mindig tanulok valamit a kollégáktól. Számomra nem időpocsékolás a látogatásokra való felkészülés, a rendelkezésre álló dokumentációk elolvasása, az ismeretek rendezése. Igyekszem megismerni az intézmény környezetét, hiszen az jelentős mértékben befolyásolhatja a nevelő munka eredményességét, meghatározza a kollégák lehetőségeit.

Amikor a látogatások végén az értékelés által – szigorúan szakmai értelemben - boldoggá teszem a helyszínen a kollégákat, én is boldog leszek tőle. Sokszor sírnak megkönnyebbülésükben, visszaemlékezésükben, meghatódottságukban, és köszönik erősen a megerősítést, és – legtöbb esetben - a szép napjukat.

 

Két különböző esetet írok le, ugyanarról a kolléganőről. Nincs mit szépítenem, az egyik alkalommal történtek végtelenül felháborítottak. A megfogalmazásaim nem azért rövidek, mert nem tudnám cizelláltabban is közreadni a történteket, hanem mert nem szeretném, ha s főszereplőt bárki is azonosítani tudná. A szövegből következtetni lehet a település méretére, de arra már nem, hogy az ország melyik pontján található. És még valamit: érezhető felháborodásom nem a személynek szól, hanem a jelenségnek. Annak, hogy ma megtörténhet olyan hozzáállás, amelyet  bemutatok.

A kolléganővel 2015-ben történt az első olyan találkozásunk, amely alkalmával az Oktatási Hivatal jelölt ki feladatellátásra az általa vezetett intézményt illetően.

Ő egy régi ismerős óvodavezető, - akivel korábban egy posztgraduális képzésen vettem részt.  A látogatás során (dupla minősítés idejében történt eset), szerette volna, ha bár külön név alatt futna az intézményi delegált személyével, javarészt ő lenne benn a helyettese helyett mindkét kolléganő minősítésekor. Magam sem voltam túl sok minősítésen, és bár addigra találkoztam néhány igencsak meglepő – és a szabályokat kikerülni szándékozó – kéréssel és „ötlettel”, ez a kérés mégis képes volt pár pillanatra sokkolni. Tulajdonképpen ezt még szerencsének is mondhatom, mert legalább higgadtan tudtam reagálni.  Természetesen nemet mondtam. Én nem szegek meg senki kedvéért szabályokat, ezért a munkáért – amit inkább élek meg segíteni akarásnak, mit felügyeletnek - én rengeteget tettem. Képeztem magam, tanultam, vizsgáztam- Kezdetben bizottság előtt, később – máig – az életben. Bárki fogalmazzon is meg felém hasonló kérést, hiába teszi, mert ahogy a vizsgán, úgy a „terepen” sem fogok elbukni.

Később ugyanezzel a kolléganővel mást is át kellett élnem.

Kiírták, mint intézményvezetőt tanfelügyeleti ellenőrzésre, és mindkettőnk szerencsétlenségére engem (is) jelöltek ki a feladatra. Amint számára is publikussá vált a dolog, elkezdett hívogatni, mint magánember! Mivel korábban azért túl sokat nem beszélgettünk magánügyekben, rövidesen a tárgyra tért. Kijelentette, hogy 10 csoportos intézményben ő nem fog foglalkozást vezetni, mert erre vonatkozóan van az Oktatási Hivatalból engedélye, állásfoglalása. Csodálkoztam ugyan, de kértem, hogy ezt írásban is közölje a tanfelügyeleti ellenőrzést végző bizottság tagjaival, mert ilyen jellegű állásfoglalás kiadásának lehetőségéről és még nem hallottam.  Ekkor 2016. április hónapot írtunk.

Bármennyire is ígérte a Hivatal állásfoglalását, nem küldte sem e-mailben, sem postán, illetve személyesen sem adott át arról hiteles másolatot. A tanfelügyelő kollégának végül elfogyott a türelme, maximum időhatárt határozott meg, mert már kezdtünk kifogyni az időből. Természetesen kiderült, hogy NINCS állásfoglalása!

Akkor tudomásul vette, hogy foglalkozást kell vezetnie. A foglalkozása – ne szépítsük - siralmas volt.  Egy arra a nevelési évre összerakott, a többi csoportból összeválogatott nagyobb gyerekek együttese alkotta a csoportot, benne egy sajátos nevelési igényű gyermekkel. Mondtam neki utána, nem is ugrott ki az SNI kislány fogyatéka. Azt válaszolta, hogy azért nem, mert előtte nap az egészet lefoglalkoztatta vele a gyógypedagógusa, tehát lepróbálták. No comment…

Már a látogatás megkezdését követően kitalálta, hogy a foglalkozása után nem szeretne velünk az intézményben további időt eltölteni. Úgy gondolta, hogy elhagyható a megbeszélés, és megkérdezte, szükségünk van-e az irodájára, mert sem ő, sem az óvodatitkár nem tervezi a további intézményi jelenlétét aznap. Tájékoztatott minket, hogy ő elmegy nappali kórházba, és úgy tudja, hogy a titkárnője is. (Esetünkben ismert módon a nappali kórház= előre, időre egyeztetett masszázs, súlyfürdő, iszappakolás stb., mozgásproblémákra, amit meghatározott időpontra kérünk). Jeleztük neki, hogy annyit kérünk: biztosítsa számunkra az irodát és valaki értsen az irodai gépekhez. Tájékoztattuk, hogy ez a nap az övé, és miért gondolja, hogy egyedül kellene hagynia minket? Közöltük, hogy semmi probléma, most azonnal írja meg a POK-ba ezt az igényét. Csodálkoznánk ugyan, de megtörténhet, hogy engedélyt kap a tanfelügyeleti látogatás közbeni távozásra, de nekünk nincs jogosultságunk ezt elbírálni, hogy mi a helyes eljárás a részéről. Kérjen egy hivatalos állásfoglalást.

Nem kért állásfoglalást, és ott volt aznap. Megoldotta.

Ha eszembe jut ez az eset, helyette pironkodom, mert – tapasztalatból állíthatom – nem vezető beosztású pedagógusok nem tesznek ilyen vargabetűket. A kolléganő egyébként szintén mesterpedagógus, szaktanácsadó. Ez a tény – nem mellesleg – tovább bonyolította a helyzetet.

Ezt az esetet szívem szerint elmondtam volna egy műhelymunkán abban évben, természetesen település és személynév nélkül, de mivel, mint szaktanácsadó, ott ült közöttünk, ezért az eszemre hallgatva úgy döntöttem, nem kavarom fel az állóvizet. Ehhez kapcsolódó személyes véleményem, hogy nem értek egyet azzal, hogy összevont értekezleteket tartsanak a szaktanácsadó, illetve a minősítő, tanfelügyelő mesterpedagógusoknak.

 

Zárásként egy megjegyzés. Szerencsére egyetlen túlkapásáról elhíresült kollégával sem kellett egyetlen bizottságban sem együtt dolgoznom. Kizárólag jó mesterpedagógus kollégákkal ismerkedtem meg, akikkel kiváló együttműködésben folytathattuk a munkát, minden résztvevő számára konstruktívan és eredményesen. Végül le kell szögeznem, hogy a fenti esetektől függetlenül hálás vagyok a sorsnak, hogy számtalan nagyszerű óvodapedagógus kolléganő munkájába betekinthettem, és feladatellátását minősíthettem, véleményezhettem.